Sok kérdőjel motoszkál a fejemben dolgokkal kapcsolatban. Egyrészt arra irányulnak a kérdőjelek, hogy mások is annak és úgy látják/látnák-e adott dolgokat, aminek/ahogy én?
Attól függetlenül, hogy fenti kérdésemre esetleg “igen” lenne/lesz a válasz az emberek részéről, én úgy érzem, az ahogyan egyes helyzetet/dolgokat látok, nem tölt el jó érzéssel…
További kérdés: ha eldöntöm, változtatok rajta, és olyanná formálom az attitűdömet eme helyzetekhez/dolgokhoz, ami által jobban érezhetem magamat – nem csupán önbecsapás lesz-e?
Vagy amúgy is minden önbecsapás (illúzió)? Vagy talán semmi sem az, mindent lehet “valóságos illúziónak”” tekinteni – attól függetlenül, hogy a többség vagy a kisebbség vélekedik úgy ahogy – hiszen a valóságot mi magunk hozzuk létre, azáltal, hogy érzékeljük és arra belső attitűdünktől függően reagálunk, mind belsőleg (azaz lelkileg, gondolatilag) , mind kifelé, cselekedetek formájában…
Ha nem lennének “élőlények”, akik megfigyelik és reakciójuk által továbbformálják a történéseket és a világot, a világ (talán) akkor is “létezhetne önmagában” mint vmi objektív izé 🙂 ….viszont mi, élőlények, soha nem tudjuk objektíven szemlélni, mindig egy jó adag szubjektívitással látjuk, éljük meg önmagunkat és a világot(nagy kérdés, mi az hogy “önmagunk” :D)
Szóval, ha ebből indulok ki, az emberek számára a valóság egy szubjektíven megélt valami. Akkor meg semmi sem önbecsapás végsősoron, annak élem meg aminek akarom ill. ahogyan akarom, vagy ahogyan képes vagyok rá….
Tudom, hogy képes vagyok úgy megélni és úgy viszonyulni, hogy az jó és egyre jobb érzéssel töltsön el…egy gondom van: arra nem vagyok – talán csak “még” – képes, hogy azon emberek véleménye, akik lerombolják az én “valóság látásomat”, leperegjen rólam….. úgy érzem, árral szemben próbálok úszni, mivel (ha jól gondolom) a legtöbb ember valóság látása azon dolgokról, amikre majd kitérek , nem egyezik az enyémmel – azaz kisebbségben vagyok….és ilyenkor nagyon nehéz, hogy ne húzzon a mélybe a tömeg (a többség) illetve nagyon nehéz megtalálni és olyanokkal venni körbe magát az embernek, (mivel ők a kisebbség) akik hozzáállása olyan vagy hasonló, mint az enyém.
Én a saját valóságomat szeretném élni, úgy és olyannak látni és élni a világot, ahogy az nekem jó és amitől én jól érzem magamat. Nem a (most még) többség véleménye alapján megítélni magamat és az életemet – azt nem írom, hogy senki véleménye alapján, mert szerintem külső visszacsatolás nélkül nem tud létezni az ember, azaz ha nem érkezik arról visszajelzés, hogy ő milyen mások szerint, akkor egy zárt rendszerbe kerülne a lélek/szellem/tudat önmagán belül, és nem tudná definiálni önmagát (bár lehet, definiálni most sem tudjuk – akkor inkább azt írom: nem lenne mihez viszonyítania önmagát és hát ugye minden csak vmihez viszonyítva létezik ill. olyan amilyen, a viszonyítók pedig mi vagyunk)
Mondjuk az is érdekes kérdés, hogy (tudattalanul) az ember egyszer a külvilágot tartja viszonyítási alapnak, máskor meg önmagát, és itt bejöhet a kérdés, hogy mihez viszonyítva vagyok én Én és mihez viszonyítva világ a világ (valóság a valóság)? Izgalmas kérdés, hogy mit tekintünk alapnak és mi az amit a viszonyítás tárgyának…. 😀
Mit akarok?
2010 augusztus 16. | Szerző: Depy
Oldal ajánlása emailben
X